1. Kérem, mutatkozzon be pár mondatban!
A nyitrai gimnázium befejezése után a Kassai Műszaki Főiskola Gépészmérnöki Karára jártam. Három gyermekem van: az első házasságomban egy fiú és egy lány, a másodikban egy fiam született. Az Ipariban először tanárként, majd igazgatóhelyettesként dolgoztam.
2. Hogyan került kapcsolatba az Iparival?
Olyan időkben végeztem a főiskolán, amikor az akkori hatalom határozta meg, hogy hol kezdhettünk el dolgozni, így Breznóbányára kerültem. Azért sem tett ez annyira boldoggá, mert előtte 3 éven keresztül Nyitrán, majd évekig Kassán voltam, és édesanyámnak – aki már özvegyként élt, mivel édesapámat a második világháborúban elvesztettük – nagyon hiányoztam. Az ő kérése volt, hogy próbáljak meg egy közelebbi helyen állást találni. Lánytestvére, a nagynéném ötlete volt, hogy a komáromi Ipariban próbáljak meg elhelyezkedni, ahol abban az időben diákként az unokatestvérem tanult. Megkértem a feletteseimet, és ők engedélyezték, hogy itt keressek magamnak állást. Janko Schlett, az akkori igazgató azzal fogadott, hogy gépészekre szükség van, így ez össze is jött. Azt sejtettem, hogy a tanítás nem biztos, hogy annyira könnyen megy majd, de miután elkezdtem, be kell vallanom, nagyon megtetszett.
3. Melyik az az évfolyam/osztály, amelyre szívesen emlékszik vissza? Miért?
Nem tudok egy ilyet mondani, inkább úgy fogalmaznék, hogy általában jól kijöttem a diákokkal – akikkel megtaláltuk a közös hangot, azokkal szívesen beszélgettem. Természetesen a diákok mindig is sokfélék voltak. Voltak, akik nem pont azzal foglalkoztak az órán, amivel kellett volna. Őket én is kicsit „megpiszkáltam”, de a többség jellemzően rendben volt. Olyan diákok is akadtak, akik az egyetemi tanulmányaik befejezése után elmondták, hogy sokat tanultak tőlem. Még a Gépészmérnöki Kar vizsgáin is az segítetett nekik, amit a középiskolában megtanultak. Az egyetemi tanáraik is rendre meglepődtek azon, hogy milyen alapokat kaptak a középiskolában. Elégedett voltam a legtöbb osztállyal, és a visszajelzések alapján úgy tűnik, a diákok is velem. A diákok között meg sokféle akadt, így olyan is, aki néha kihúzta a gyufát.
4. Milyen tantárgyakat tanított?
Főleg gépészeti tantárgyakat, azon belül elsősorban gépészeti technológiát, az esti iskolában gépelemeket és mechanikát. Ez utóbbi a matematikai és fizikával kapcsolatos kihívások miatt is izgalmas volt számomra. Az akkor igazgató, Janko Schlett elégedettnek tűnt a munkámmal, az volt a véleménye, hogy a tanítványaim motiváltak. Ő vetette fel azt is, hogy idővel akár a helyetteseként dolgozzak. Sajnos olyan idők jártak, hogy a kommunista rezsim eltávolította őt a pozíciójából.
5. Mi a kedvenc iparis emléke?
Sok ilyen volt. Jó volt a diákokkal találkozni, beszélgetni. Mindig örülök, ha előkerülnek a régi emlékek, és szakmai kérdéseket is meg tudunk vitatni. Sajnos az Ipari múltjának legszörnyűbb eseményét is megéltem, a lavinaszerencsétlenséget. Ott voltam a balesetnél, az egyik osztály osztályfőnökeként vettem részt a tátrai sítanfolyamon. A másik osztály osztályfőnöke és fia is ott vesztették életüket. Felfoghatatlan tragédia volt. Soha nem felejtem el, hogy a kollégám, Dano Korec előző nap este azt mondta, hogy arra a pályára, ahol később a baleset történt, mindannyiunknak fel kell menni. A lányok, akik csak az én csoportomban voltak, megkértek, hogy intézzem el, hogy hadd síelhessenek azon a pályán, amelyet az előző napokban már megszoktak. Elmentem a kolléga után, aki végül megengedte, hogy a korábbi pályán maradjunk. Az egész napot ott töltöttük. A mai napig elevenen él bennem az emlék, ahogy a másik pályáról lejövő síelők kiabáltak, hogy azonnal menjünk le, mert a csapatunk másik részét betemette egy lavina. A hegyi mentőkkel együtt kerestük a balesetet szenvedetteket. Elmondhatatlanul borzalmas volt megélni, hogy a két méteres hókupac mélyén megtaláltuk a kollégám és a fia holttestét. A harmadik kolléga teljesen összeomlott, egyedül maradtam a rémes feladattal, és végrehajtottam az utasítást, hogy az életben maradottakkal hagyjuk el a helyszínt. 25-30 diákkal végül Poprádra mentünk, majd onnan busszal vissza Komáromba. Szörnyű volt.
6. Miért jó iparistának lenni?
Mindenképp fontos a műszaki dolgok iránti érdeklődés, és amennyiben ez megvan, a gyakorlatban az ügyes diákok ezt kamatoztatni fogják. Nem tudom, manapság hogy van ez, de akkoriban a gépészetet végzők sikeresek voltak. Az osztálytalálkozók alkalmával legalábbis ilyesmiről számolnak be a volt diákok. Nyilván szerencse is kellett hozzá, főleg az álláskeresésnél. Akkoriban a hajógyárban sokan helyezkedtek el. A gépészet ma is elismert szakmának számít, az elektrotechnikával és más műszaki képzésekkel együtt. Természetesen a sikerhez szándék is kell, fontos a hozzáállás, az, hogy valamit el akarjanak érni az életben.
7. Kinek tegyük fel következőként a fenti kérdéseket?
Következőként Nyersová Helena kolléganőmet választanám, aki egyrészt kiváló szlováktanár volt, mindig lelkiismeretesen végezte a feladatait. Jó kapcsolata volt a diákokkal, és a kollégák is elismerték a munkáját.